"...Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott." (Sz. M.)

Ma reggel én főzöm a cigánykávét Józsinak is, terjed is az illata s a hire Kerekdombon innen és túl. A szomszédban dolgozik, és már nem nálunk lakik, hanem fenn az északi dombon a gyümölcsösben, ahol kapott egy barakot.

Holnap reggel elutazom három napra (meseutazás lesz a szó szoros értelmében:meseterápia, tapasztalni és tanulni megyek: www.meseterapia.hu/index.php)

Ide:

:

Györgyfalva

Péter már tudja ezt, és nagyon haragszik. (Micsoda megnyilvánulása a ragaszkodásnak! gyakran csodálkozom rajta!) Azt mondja én vagyok a világ legrosszabb, leggonoszabb anyukája, nem szeret,  most két nap és két éjjel nem fog aludni, s mire visszajövök már nem találom itt, elmegy Oroszországba! (miért pont oda???)

Zsófi egészen másként éli meg, hozzámsimul, és dédelget, elmondja, hogy nem lesz semmi baj, vigyáz ő majd Zoltánkára (és persze itt lesz apa, itt lesz a nagymama is Ákosról, és a gyerekek legkedvesebb felnőtt barátnője Annamária).

Remélem itt találom Pétert!  Muszáj  most világgá menni!

 

 


 

Ez igaz történet, nem mese, Péterről szól, aki hat éve pontosan ma született.

Hogy  hogyan kezdődött? Nem is tudom. De egy biztos nagyon szerettünk volna egy kisfiút. Persze, ezt nem árulja el magának sem az ember néha,  mert  a döntések a nemekről  más szinteken születnek... Igy aztán a magunk szintjén csak annyiban egyeztünk meg:  legyen  Gyermek!

Zsófinak is szüksége volt már testvérkére,  hároméves huncut lányka volt, aki nehezen osztozott bármin , főként anyán... Zsófi felforditotta az életünket, tereket kivánt , állatokat, fákat, igyhát a szivünkkel a fogunk között, albérletbe költöztünk, és  épiteni kezdtünk... Azon a nyáron , amikor Péter elindult éppen ez a lázas tevékenység folyt. Épült egy ház...,  a kisfiú még sehol nem volt.

Vagy mégis talán valahol a szemünkben, mert  egyszer buszra szálltam  (jól emlékszem a jelenetre, mert ekkor már megszületett a vágy, de nem biztam abban, hogy  lehet...)  Ekkor egy szálas cigány ember , a kalapos Gáborok nemes és büszke, életrevaló  fajtájából megállt előttem, a szemembe nézett , tisztán és határozottan, és köntörfalazás nélkül azt mondta:  Gyere velem! Erős fiút csinálok neked! 

Nem mentem vele! Ő pedig mosolygott, és nem jött utánnam.

  De örült bennem valaki, annak a szinte „pogány” életerőnek, amivel ez  igy kimondatott, felsejditve a lehetőséget, hogy fiam lehet. (Gyakran veszem észre magamon  az örömöt  azóta is, ha ezt a forrást felismerem  valakiben: tiszta életöröm, értelem, szó, tehetség, játék, barátság, szerelem fakad  belőle... Úgy tünt akkor, hogy az az ember megbotránkoztató ajánlatában  nagyon is ember  volt, és nem volt ebben semmi álságos, semmi sovárgás, semmi magának akaró eltorzult hatalom. Tiszta szabad játék volt.)

És azon a nyáron meg is fogant a fiunk. Derüs terhesség volt, mintha Péter már ott is az embereket kereste volna bennem.

Felköltöztünk a Kerekdombra , és hatalmas hátizsákokkal , meg Zsófival a nyakamban másztuk a dombot mindennap,  bevásároltunk, hogy főzhessek a munkásainknak. ( Apa húzta a falakat.)  Ezt azt hiszem csak a Péter erejével lehetett birni.

Aztán egy nap ilyen tavasz tájt azt mondta az orvosom, hogy hatalmasra nőtt a gyermek, pár napon  belül be kell inditania a szülést, ha nem indul el magától. Péter ott ringatózott bennem még a negyvenegyedik héten is, és nemigazán akartunk elválni egymástól. De azt már nem hagyhattam, hogy művi módon kényszeritsék a világra. Inkább majd én a magam szelid módján:  beszéltem vele, énekeltem neki, aztán úgy döntöttem „megrakom a fészket” is. Hatalmas rendezésbe, takaritásba kezdtem, s  mert tavasz volt, megkapáltam a hagymaágyást... Remek élmény megtisztitani a gazoktól. Éjjel pedig beindult a szülés.

Reméltük, hogy még a kocsiban megszületik, s igy megszabadulunk a kórház nyűgétől, de nem igy történt. Pétert nem tudtam egyedül megszülni. Amikor  az  ijedt, fiatal  és fáradt szolgálatos orvos segitségével végre világra hoztam már nem is lélegzett, éleszteni kellett. Négy és fél kilós óriás volt. Igy is nevezték a kórházban: az Óriás.  

Nagyon hamar felépült , és olyan derüs legényke lett, hogy csodájára jártunk.

Története folytatódik.

(Most felébredt , és kérdezi: -Anya, odaadod az ajándékot!  De nem adhatom oda, majd csak apával, ha ő is felébredt. Igy aztán itt mocorog még egy kicsit mellettem)

Később:)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

"De ami az "értelmi súlyt" illeti... Most egy nagyon személyes dolgot kell mondanom.

Azt állitom:kétszer mentette meg magát, kétszer kezdte újra az életét. Képes volt erre az új kezdetre. Azzal az erővel tudott kezdeni, mely a lelkében élt. A nagy misztikusoknál lehet erről olvasni, vagy Hérákleitosznál, aki azt mondja:  "az embernek Logosza van, önmagát növelő."

A Szó, az ember képessége a szóra, ez az, ami növelhető. Ez az a képesség, ez az a sajátosság, amitől az én számomra Széchenyi személyes barát. Merthogy akkor is, amikor Döblingben 1848 szeptemberétől 1854-ig belesüpped a kétségbeesésbe, még ebből a kilátástalan pokolból is föl tud tápászkodni. Mitől épül föl, mitől tud újból felállni? Attól, hogy tudja, ismeri a forrást, amitől a szellem tisztul és megtisztul, és a legnagyobb magasságokba emelkedik. Megviv a szabadságáért. Diadalmas élet. Úgy kezdődik 1856-ban életének ez az új korszaka, hogy a szeretetről, szerelemről ir. Aztán lát neki töredékmunkái kiegészitésének, majd megirja a páratlan jelentőségű Önismeretet , az Intelmeket, és a többit.

Széchenyi István ismeri az ember teremtő forrását. Nagyon kevesen ismerik, kevesen tudnak róla. Ez az alapja mindannak, amit Széchenyi létrehozott, ez az alapja a kereszténységnek is. A kereszténység az én számomra lényegében azt jelenti, hogy valaki, aki adottságaiban "szegény" - értem ezalatt: nincsenek kiemelkedő adottságai,- Széchenyi ilyennek tudta magát -, mégis tovább tudja teremteni önmagát, rájön, hogyan valósitható ez meg.

Az evangéliumi tékozló fiú története szól erről. Valaki elveszti képességeit, eredendő, magával hozott tehetségeit, és miután semmije sem marad semmije nincs - ezt belátni óriási bátorság, vegyük észre! -, megkeresi a forrást, melynek révén minden teremthető. Kezd. Ez a forrás mindig "kezdetben van". Akár a Logosz, melyről János evangélista beszél. Ha valaki ismeri ezt a forrást, ha megtalálta, minden nehézség és fájdalom ellenére öröm számára ismét az élet. Ez az a momentum, amitől nekem a legfontosabb emberek egyike Széchenyi István. És amit mond: a gondolatiság, a szellemi erő, a képességek fejlesztése. Mindaddig, amig ezt meg nem tanuljuk, amig nem birtokoljuk, nem vesszük észre, hogy a teremtéshez a szellemi forrás az elsődleges, addig -megitélésem szerint- még nem vagyunk igazán teljesértékű emberek. Addig "értelmi súlyunk" csekély -ahogy Széchenyi mondja. Igaza van.

Széchenyi tudja, hogy az ember eredendően szellemi lény. Nem naiv módon gondolkodik a szellemről, nem elméletileg. Arra a szellemiségre gondol, melynek mindenek előtt jelenléte van, mely épp most működik, azokban a szavakban, amiket most kimondok. Ha ez épp most nem működik az emberben, akkor nem vagyunk szellemi lények. Meghatároz minket ezer más múltbeli tény. Amiről egyébként tudhatunk, és ha őszinték vagyunk tudunk is. De ő éppen azt mondja: a szellem jelenléte, jelenlétének tapasztalása lehetséges, sőt elengedhetetlen. Ezt hivja gondolkodásnak. Ettől tudjuk eldönteni, mikor képviseljük a legmagasabbrendű igazságot, és mikor süllyedünk bele a mocsárba. Gondolkodásunkban jelen van mindig a tanú, aki az egész gondolkodási folyamatot kiséri, látja, tanúskodik róla.

Van egy csodálatos levélrészlet Széchenyi Bélához irt levelében a döblingi korszakból:

"Gyakran mondják : Isten segitségével! Én azt hiszem nem megy Isten kegyelme nélkül? de segitséget előzetesen adott az embernek a józan ésszel, melyet neki kiosztott. A gépész, a gazdálkodó, aki Isten segitségére vár, ez utóbbi csupán esőre és napsütésre, mindegyre a tempo (kellő időben), már eleve elveszett ember! mert Isten azt mondja: kalkulálj jobban, és ne misztifikáld saját magadat és másokat, vagy visszaveszem józan belátóképességedet, és adok helyette neked szénát!"

A másik, ami a "savoir faire"-hez kapcsolódik: " Jóformán minden, amit kezdeményeztem áll és él még! S vajon miért? A véletlen vagy a jó szerencse folytán? Nem , nem azért?, hanem azért, mert mélyen átgondoltam minden körülményt minden lehetséges akadályt mérlegeltem és számitásba vettem, s igy elháritottam vagy legyőztem őket, s nem feledkeztem meg semmiről, amire a siker érdekében szükség volt" .

Az én Széchenyim ilyeneket mond. Segit nekem élni.

(Fenyő Ervin: Nem úgy tekintek Széchenyire, mint szentre, hanem mint emberre, beszélgetés In: Nagycenki füzetek, Széchenyi bűvkörében

liget.org/szerzo.php?szerzo_id=13 )

  Akkor jelent meg a róka.


     - Jó napot! - mondta a róka.
     - Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
     - Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
     - Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
     - Én vagyok a róka - mondta a róka.
     - Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
     - Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
     - Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?
     - Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
     - Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
     - Kapcsolatokat teremteni?
     - Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
     - Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
     - Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
     - Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
     A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
     - Egy másik bolygón?
     - Igen.
     - Vannak azon a bolygón vadászok?
     - Nincsenek.
     - Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
     - Nincsenek.
     - Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
     A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
     - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
     - Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
     - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
     - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
     - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...


     Másnap visszajött a kis herceg.

 

     - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.

 

     - Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.

 

     - Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

 

     Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

 

     - Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

 

     - Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

 

     - Igaz, igaz - mondta a róka.

 

     - Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

 

     - Igaz, igaz - mondta a róka.

 

     - Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

 

     - De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

 

     A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

 

     - Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

 

     A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

 

     - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

 

     Azzal visszament a rókához.

 

     - Isten veled - mondta.

 

     - Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

 

     - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

 

     - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

 

     - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

 

     - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

 

     - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

www.youtube.com/watch

Szeretem a reggeleket. Leginkább kiállni szeretek a kert elé mint egy fa, és aztán jöhet szél, eső, napsütés, reggeli találkozás az istenekkel.

Tegnap óta megkezdődött az óvoda és iskola is. Nagyon korán kell kelnünk, mert messze mennek a gyerekek, fel a város legszélsőbb dombjára a szép nevű Hajnal negyedbe.

Mesével ébresztem őket, Zsófi az éberebb, Pétert nehezebb az ébrenlétbe csiklandozni. De a mesére magától kinyilik a szemük. Most a Gyűrük Urát éljük Zsófival (a filmes változat teljesen más, szinte átirja a regényt,  ezért ez nem mutattuk meg nekik). Péternek viszont egyértelműen a népmesék segitenek. Anyának pedig minden.

Tehát az első húsz- harminc perc ezzel telik, szárnyakat növesztünk aztán fölgyorsulunk, és pillanatok alatt elkészülünk.

Ma Péter figyelmeztet: Szent György napja van (miket nem tud?!). Tehát járhatunk ezentúl mezitláb?- kérdezi Zsófi.

Aztán be az autóba ("lovunk dobog a ház előtt"), apával is ilyenkor lehet összenézni, reggel és este. Hát akkor kisérje ma ez a pillantás!

És már el is robogtak. Vége a reggeli Táncnak. Ha belefértünk az időbe, és mindenki derűsen ment el, akkor jól sikerült.

Ma jól sikerült.

Józsi cigánykávét főz a konyhában. Zoltánka ébredezik, a kutyák ugatnak.

Jó reggelt világ, s minden kedves és kedvetlen ember!

Unatkozott, és anya is a barátaival volt elfoglalva. Péter szomszédolt, Zoltánka aludt. Zsófi meg lógatta a lábát a hintán és tele lett keserű gondolatokkal. Hiába sütött hétágra a nap!

De észrevettük, és mivel mi is ebben leljük örömünket, kértük, hogy irjon mesét. Nagy  volt a kihivás, mert elküldhető egy meseiró pályázatra, aztán lesz , ami lesz (ahogyan cigány barátunk, Józsi mondaná.)

Egészen izgalmas mesét irni, mondta a végén, és én tudom, hogy most először tudatosan őt is elvarázsolta az alkotás öröme.

Ez született:

A csodakút

Egyes helyeken megtörtént, egyes helyeken pedig nem. Ez mind úgy történt,hogy egy dúsgazdag országban királyt kellett választani. Merthogy az azelőtti király meghalt és egyetlen lányát elrabolta egy gonosz boszorkány. A király udvarmestere, aki igazából a boszorkány férje volt, kihirdette, hogy aki megmenti a királylányt , az feleségül kapja, és megkapja a királyságot is. Az udvarmester pedig egyenesen rohant a fiához,hogy kérje a saját anyjától a királylányt.

 Igen ám, de az udvarban volt egy  igen okos juhász legény. Aki ismerte a csodakúthoz vezető utat. Amig ő a csodakút felé igyekezett,az udvarmester fia már ott volt a palotában a királykisasszonnyal.

 A juhász legény épp  az esküvőre ért haza a csodakút vizével. Épp hogy meghivást kapott az esküvőre.

Egy pillanatban, mikor senki sem figyelt oda, ezt mondta a királykisasszonynak odaadva a korsót, amit eddig a mellénye alá rejtett:

-Kedves királykisasszony, kivánd a csodakút vizétől, hogy derüljön ki az igazság!

És a királykisasszony azt is kivánta.

És ekkor egy hatalmas felhőben kirajzolódott az igazság.

Az udvarmestert, a banyát meg a fiúkat börtönbe zárták. És a jók mindig segitették egymást, ahogy eddig is.

Hellingeren úgy szoktunk fogalmazni: olyan vagyok mint te, és egy kicsit más is.

"A harmadik fiú: Aljosa

Gyermek-és ifjúkorában inkább visszahúzódó és szűkszavú volt, de nem bizalmatlanságból, nem félénkségből, vagy emberkerülő mogorvaságból, sőt ellenkezőleg: egészen más, valamiféle belső, egészen személyes, másokra egyáltalán nem tartozó töprengés miatt, amely azonban az ő számára annyira fontos volt, hogy aközben szinte megfeledkezett másokról. De szerette az embereket. Láthatólag egész életében fenntartás nélkül bizott az emberekben, de azért soha senki nem tartotta sem együgyű sem gyermeteg embernek. Volt benne valami, ami azt jelezte, azt sugallta (szintén egész életén át), hogy ő nem akar az emberek birája lenni, nem akarja vállalni az itélkezést, és nem is itél el senkit semmiért. Sőt úgy látszott, hogy a legkisebb gáncsoskodás nélkül, -bár sokszor igen keserűen és szomorúan- mindent megengedhetőnek tart. E tekintetben már odáig jutott, hogy még a legzsengébb ifjúsága idején se tudta senki meghökkenteni vagy megijeszteni.(...) F.M.Dosztojevszkij:A Karamazov testvérek )

 

Azt olvasom most: "ma minden gyermeket meg kell menteni" (Hennig Kohler)

Az Eljöhetnél hozzám az egyik olyan kolozsvári előadás, ami miatt beleszerettem a bábozás művészetébe. Kovács Ildikó rendezte. Arról szól, hogy van egy hely, ahol igy köszönnek egymásnak az emberek: Eljöhetnél hozzám!

Innen viszi el az árviz a legénykét, akiről a dal szól, és ide kell visszatalálni.

És a dal pontosan (ill. ahogy én ismerem):

 

A világ ugye nagy ,ugye kerek

s mikor árad a szürke folyó,

tekenő fenekén ül a gyerek,

s tova úszik a furcsa hajó.

Hol a hely, hol a völgy, ami enyém?

Hol a házam, az én apukám?

Hol az út, hol egy ekkora legény

nekivághat az orra után?

Refr.:

Gyere hát, gyere most,

gyere velem.

Ez a hely, ez a táj ismerős.

Velem nem fenyeget veszedelem,

ha a szived, a lelked erős.

 

 Ma nagyon friss a reggel. Zoltanka is felhotlenul ebred, o az elso a gyerekek kozul. En mar olvasok , mikor mocorogni kezd. 

"Rossz gyermekek pedig nincsenek" (Hennig Kohler)

Mindig racsodalkozom, mekkora emberke, egyszerre aprocska es nagy a szememben. Feloltozunk, es megyunk is ki csodat latni. Kiviragzott meg nehany fa, ragyog az aranyeso, ezer auto vagtat el mellettunk, mert a nemzetkozi fout menten is halad ez a faluszalag, mogotte a folyo... De meg friss a szel. Nagyot setalunk, a Kraszna meg megkozelithetetlen, rengeteg eso esett

Nezem az aprocska hazakat, itt nottem fel. Minden olyan kicsi lett. Mar nem bant, felnottem  (a pokol is, a tulidealizalas is mind/mind gorcsos kotesben tartja az embert, pedig mindez a tied is , es ertek kotesek nelkul is, es csak annyi Amennyi) . 

Olyan tiszta ez a reggel. Osszenevetunk egy nenivel, csodalkozom a kozos hullamhosszon. 

"Derek asszony ki lehet..."-ez a bibliai bekezdes jar a fejemben, aminek most sem a helyet sem a folytatasat nem tudom., de ez a neni derek asszony, latszik a derujen.

Ma elutazunk mi : a három aprócska és én, át a Meszesen a nagymamához:) .

 

 

 

 

 

"Van , mi arany bár nem fénylik,

van, ki vándor, s hazaér ..."

 

(J.R.R. Tolkien -szigorúan az irott változat)

Otthon érzem magam Pressing Lajos mesékről szóló könyvében, ahogy Boldizsár Ildikót is nagyon jó volt olvasni. Úgy látszik mégiscsak mesével kell foglalkoznom most, amikor újabb kezdetek nyilnak ősztől számomra.

(Kicsit sajnálom, hogy egykor lemondtam arról, hogy tanithassam egyetemen a mesék titkait, noha a vezető tanárom fölvetette ezt a lehetőséget az egyetem befejezése után.  Attól tartottam, hogy az akadémikus megközelités és a megfelelési vágy  megöli bennem a mesét. Igy maradtam laikus játékos bábjátékos.)

Zoltánka lázas, tegnap erős szél fújt a Kerek Dombon, kertészkedtünk,  megfázhatott, vagy a sok gyerek hozott valamit. (Ami nem baj, csak váratlanul ér). Zsófi osztálya ostort font és ijjal tanult lőni a szomszédban a barátainknál. A baba nagyon örült a jelenlétüknek.

Ma éjjel ébren alszik. Két saját "szava" van már a valóságra, ami ezer  dolgot jelent. Négyórakkor ezzel költ:

- Brrrrr!, derüs, tiszta a hangja, teljesen éber, ég a láztól. Ez pedig azt jelenti, hogy ébren van,  nagyszerű, örvend, hogy ébren van, kezdődhet a nap, ki kell mennünk, vár az udvar, vár az autó, az utca, ideje felkelni, játszanunk kell.

Aztán, mikor nem reagálok úgy érzi ki kell egésziteni mindezt egy tiszta morgással, ami azt jelenti lent a nappaliban vár a kiskutya, felébredt, el kell vinnünk sétálni..., ezer játék vár....

-Nem kelhetünk fel, éjszaka van, alvás van, mondom, és ezt már érti, nem örül neki, teljesen éber. Aztán tizedjére is megszoptatom, jól betakarom, közben Kis Pál egy szövege jár a fejemben: "ne aludj túl mohón...".

(Keresem az okát, miért betegedhetett meg. )

Reggel alszik még, mikor a nagyocskák elmennek.

"A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a te-
remtés."

Szilágyi Domokos

 (www.unitarius.hu/szgy-bartok-amerikaban.htm)

 

"Nem elmenni a forrástól............" 

(Hamvas Béla: Fák)

(hamvasbela.org/szavak/fak.html

Talán gyerekes, de mivel figyelem a növények, állatok, helyek titkait, vonzanak a Sámán bölcsesség  kártya hozzárendelt tartalmai.

Ahogyan József Attila fogalmaz (mert ő él a legintezivebben bennem):

"az én kedvesem a füvek szive"

- és ez olyan mélyre rejtett lényeget sejtet, amit mindenben és mindenkiben ott él.

 

http://dudus.hu/shaman/images/shaman25k.jpg

Nőies - Dél - Hold - Víz

Kálmosgyökér vagyok. Én vagyok a tiszta hang, mely kimondja az igazságot. Én vagyok a tiszta látás, mely meglátja a valóságot. Használd hatalmamat, hogy letisztuljon a helyzet, hogy meglásd az igazságot. Csillapítom a szomjúságot, és enyhítem az éhséget. Segítséget kínálok a megerősödéshez és a belső gyógyuláshoz. A bőség az igazságban lakik; használj fel, hogy meglásd ezt az igazságot. Áss le a dolgok gyökeréig, mely segít majd megérteni a dolog alapjait. Én vagyok az egyik legerősebb és hasznosabb növény. Vigyázva használj fel! Becsülj meg, és megláttatom veled az ismeretlent.

 

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

József Attila

Ma

 

 

Másfél éve (szeretem ezt a képet - Sütő Zsolt fotója)

 

Zsófi

 

(Sütő Zsolt fotója - Péter is fényképez)

 

Zoltán vándor

 

 

– Ön szerint mi a mese?
– Van egy tudományos és egy spirituális meghatározásom: az első szerint az egyetemes szellemi tanítások áthagyományozásának egyik eszköze, a másik szerint olyan lélekkísérő bölcseleti anyag, amely keretül szolgál ahhoz, hogy az ember valamiféle kozmikus rend szerint élhesse az életét. 

(Sütő Zsolt fényképe)

 

Megnyilt ez a majdnem hatéves kisgyerek. És mindjárt iskolába megy, mindennap készül rá.

Nagyon készséges lett, és kedves velem!

Ijjász mestere tehetségesnek látja, és már lovat képzel alá. Tehát, ha lehetőségünk lesz rá lovagolnia kell, nemcsak mert "lovat is ültettek alá", és ő is nagyon szeretné, hanem mert valóban illik is hozzá.

De focizni is nagyon szeretne. Barátai az ikrek fociznak, és meghivták őt is egy edzésre.

Az edző szemmel láthatólag szereti a gyerekeket. Kedves, és biztatja, merjen belerugni a labdába.Peti olyan a pályán mint egy művész, aki az egészet akarja megérteni, érzékenyen és szeliden figyel, még nem tudja mit lehet, és mit nem. Szvettere hosszú újja teljesen elfedi a kezeit. Áll, figyel, aztán nekilódul és fut a többiek után. És nem sikerül labdába rúgnia, nagyon ügyesek és tapasztaltak a többiek. De ő akkor is fut, és nem az a fajta, aki feladja, bár nem érti az utasitásokat, mert nem magyar az edző.

Már látom milyen szabályokat kell elmagyaráznom neki. (Közben Zoltán babával is focizunk a pálya szélén.)

A végén az edző összetereli a gyerekekekt, átkarolják egymást, mint egy igazi csapatban, és egyenként mindenki kapura lőhet. Petikének külön elpantomimezi, hogyan és mekkorát kell a labdába rugnia, és ez mostmár sikerül.

-Élvezted az edzést?-kérdezem.

-Nem élveztem, hanem JÓ volt.- tisztázza az árnyalatokat a maga határozott módján.

Ma újra elmegyünk.

 

 

Tavasz van! Ezt már a baba is érzi.

Reggel kirobbanunk az utcára és ezer dolgot mutogat (beszélni még nem tud), van hogy egyszerre kétfelé is nézne ha lehetne, és gyors egymásutánban mutatja a madarat, a kutyát és az autót, aztán örömében nekiszalad a lejtőnek, megtorpan, és újabb ezer dolgot megmutat. És táncol!

A szomszéd néni is jobb kedvvel mesélget a betegségeiről. Huncut energiákat küldök neki gondolatban, ne tudja , mitől jó a kedve annyi baja között.

Ezer dolognak örvendek én is, nincs idő most poklokra.

Különösen a reggeleket szeretem!

 

Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.

Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:

– Na, milyen?

Milyen lett volna?! Hófehér!

Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.

Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.

– Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? – kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.

– Azért sírok – hüppögte Bazsarózsa Mária –, mert olyan egyforma minden ruhám.

Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.

– Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák…

– De nem és nem – toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. – Nem úgy gondolom!

– Hát hogy gondolod, kedveském?

– Nem tudom – sírta Bazsarózsa Mária –, de másmilyen ruhákat akarok.

Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt – pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.

– Na, várj csak – mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját – és láss csodát! –, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.

Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.

Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.

A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.

És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.

Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.

Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.

– Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!

– Te vagy a föstő, neked kell tudni – mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.

– Ej – morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.

Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz – így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.

S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.

(Zsiga föstő fest)

(Ezt a bábelőadást élőben is láttam, nagyon szerettem a szineit:)

mese.tv/page/zsigafosto_2)

A kolozsvári bábszinház aranycsapatához tartozott, nem ismertem, és pusztán hirből szerettem őt, Ildikó néni történeteiből.

Most, hogy új darabra készülök, jó lesz őt itt látni.

Ime női szerepben a Karnyóné cimű előadásból Péter János:

 

És még egy arc:

Péter János és Balló Zoltán

 

(Mindannyian az ő köpenye alól nőttünk ki, mondta Rumi László az Árnyak szinháza rendezője.

A halála évfordulóján ez a bábu játszotta Ildikó nénit.)

 

Ezek az irások itt a bloggon különböző embereknek szólnak, mindig valakinek., egy-egy barátomnak. De ezek a barátok lehetnek férfiak és nők is, mert a főszereplő valójában maga a barátság, ami igy vagy úgy nyilatkozik meg. Ezért aztán igen gyanussá válhatok, egy ismeretlen számára, ha a nemekről és az én küzdelmeimről képet akar alkotni.

Nagyon sokáig pl. egy nyolcvan éves barátom hatása alatt voltam. Ez egy idős rendezőnő volt, én pedig rajongtam érte és sokat tanultam tőle. A rajongás egyfajta azonosulást és elvarázsoltságot is jelent. Igy élem meg. Igy tudok a legintezivebben jelen lenni. Nagyon szerettem ezt az embert. Olyan szinten, hogy még az a mozdulat is elvarázsolt, ahogyan a sálját a nyaka köré tekerte, akkora természetességet és szépséget véltem felfedezni benne.

Ha valaki ebből ferde hajlamokra kiván következtetni, hát érezze megverve magát !!!  Az semmit sem tud az emberi kapcsolatok lényegéről, a barátságról, az egymásra hangoltságról...

Idős barátomnak éppen olyan szüksége volt rám, mint nekem rá. És éppen úgy el tudott engedni, mint én őt, mert nem egymás kizsákmányolásáról szólt a kapcsolatunk, hanem a megismerés csodájáról, ahol nekem is volt mit nyújtanom számára...  Persze alkotó kapcsolatban voltunk: ő rendezett, én játszottam. Mégis mivel nem tudok bárkivel együttjátszani, ez a kapcsolat emberi szinteken jelentett sokat.

Meghalt, és mostmár tudom, hogy vannak emberek, akiknek a nyomát egy egész életen keresztül őrizzük, és ehhez nem kell különösebb erőfeszités. Ez van.

(Persze minden ember nyomát őrizzük valamiképpen, és jó ha résen vagyunk magunkkal szemben is:  a szelid akarat visszaforditott gesztus -nem a honfoglalóé, hanem az áramlásé -, megy amerre menni hagyják, és megáll a zárt kapuk előtt, és tovább megy amerre a szeme LÁT, de arra aztán valóban megy).

Nem szeretnék olyan titkokat megtudni, amelyek nem nyilnak meg nekem.

Tisztelem az ezeregyedik kapu őrét.

Nem akarok erőszakkal megfejteni olyan dolgokat, amiket más őrizni szeretne...

Nem vagyok nyomozó tipus. De ami önként , a saját szabadságából  meg tud nyilatkozni nekem , azt minden érzékemmel megvizsgálom és összerakom. Ezért is fordulnak hozzám időnként emberek. Magamon tapasztalok, a saját intenziv megéléseimen keresztül, de vannak cölöpök, amiket követek. és hát tanulásra vagyok hangolva. Ennyi.

Nem szeretem felhasználni a másik embert, tehát azért, hogy hasznom legyen belőle, akarata ellenére nem fogok megfejteni egy embert. Ezek az én korlátaim.

Valahol azt olvastam a vizöntő emberről, és ebben magamra ismerek (bár nagyon kevés leirásban ismerek magamra), hogy a barátság számára fontosabb minden más jellegű kapcsolatnál, és ennek érdekében bármilyen kapcsolatot át tud irni........... És ennél is fontosabb egyfajta szabadságérzet.

Másrészt meg folyamatosan fölölülirja a meglévő elveket, szabályokat, újat alkot -igy saját korlátai lesznek:), és azokat is folyamatosan felülirja...

Ha valaki azt hiszi,hogy meg kell felelnie, mert ilyen elvárásom vagy hangoltságom van, hogy rokonszenvesnek kellene tünnie a szememben ahelyett, hogy egyszerüen vállalná, ami benne van, megsért. De ez a sértettség még pusztán az ego játéka. Igazából a zártság tölt el fájdalommal.  Ezért magam számára is leszögezem: minden tiszteletem a kapuk őrének!

Ha eddig jutottam, az beszél valamiről! És ezt köszönöm.

A titkok maguktól táruló virágok, nem nyilnak mig egy belső nap fénye elő nem hivja őket.

 

46. Vörösfenyő

Nőies - Észak - Mars - Föld

Vörösfenyő vagyok. Én vagyok az erdők fenséges Nagyanya Szelleme. Gyökereimen keresztül megérted végre, hogy a felszínes barátságok mély kapcsolatokká válhatnak. Én vagyok a vég nélküliség. Én vagyok a tartós igazság, mely a végső bölcsességen és tudáson keresztül céloz meg téged, melyeket keresel. Kiterjesztem univerzális tapasztalaton nyugvó tudatosságod. Vedd tekintetbe a kiválóságot, melyet magadra veszel azzal, hogy korlátozod fejlődésedet. Öregszem. Neked is öregedned kell, felnőnöd és szembesülnöd azzal, ami az utadon van.

http://seriewikin.serieframjandet.se/images/2/26/Tove_Jansson.JPG

(Tove Jansson)

Ma nyolc gyermekem van , és egy egyhónapos....   kutyám.

http://t0.gstatic.com/images?q=tbn:ANd9GcTLdbEajrzWR-angTnpDS_R5MRqV_7TMDSOMSxGK8OSWBU97Xc_

 

http://dudus.hu/shaman/images/shaman53k.jpg

 

Férfias/Nőies - Ötödik Csakra - Kék - Minden elem


Én vagyok a Türkiz. Mindent magamba fogadok. Azért kerültem ide, hogy ráhagyjam erőimet földi gyermekeimre örökös növekedésük érdekében.  A belső béke általam születik, ahogy a tudatosság és az összpontosítás is. Áldozz időt arra, hogy feltöltsd magad, és szóban is kifejezd gondolataid. Lépj kapcsolatba az Anyatermészettel, maradj a földön és fejezd ki művészi hajlamaidat. Légy csendes, figyelj, s rájössz, hogyan szabadulhatsz meg a mindennapi feszültségektől és lazíthatod el az érzelmi feszültségeket. Én vagyok minden.

 

 

Rólam

Játszom...,egészen, komolyan. Az IQ-t a nevemben egy másféléves kislánytól kaptam, aki nem tudta kimondani az Ildikót.

Blogroll

  • Nincsenek kedvenc blogok
<$TovabbABejegyzesbeLink$>