Holdgyermek
...Ott ahol azelőtt mindennapos dolgokat láttak, egyszerre csodákat és titkokat fedeztek fel. Ezért jöttek szivesen hozzánk, Fantáziába...
(Michael Ende: A végtelen történet)
"...Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott." (Sz. M.)
Ma reggel én főzöm a cigánykávét Józsinak is, terjed is az
illata s a hire Kerekdombon innen és túl. A szomszédban dolgozik,
és már nem nálunk lakik, hanem fenn az északi dombon a
gyümölcsösben, ahol kapott egy barakot.
Holnap reggel elutazom három napra (meseutazás lesz a
szó szoros értelmében:meseterápia, tapasztalni és tanulni
megyek: www.meseterapia.hu/index.php)
Ide:
:
Györgyfalva
Péter már tudja ezt, és nagyon haragszik. (Micsoda
megnyilvánulása a ragaszkodásnak! gyakran csodálkozom rajta!) Azt
mondja én vagyok a világ legrosszabb, leggonoszabb anyukája, nem
szeret, most két nap és két éjjel nem fog aludni, s mire
visszajövök már nem találom itt, elmegy Oroszországba! (miért pont
oda???)
Zsófi egészen másként éli meg, hozzámsimul, és dédelget,
elmondja, hogy nem lesz semmi baj, vigyáz ő majd Zoltánkára (és
persze itt lesz apa, itt lesz a nagymama is Ákosról, és a gyerekek
legkedvesebb felnőtt barátnője Annamária).
Remélem itt találom Pétert! Muszáj most világgá
menni!

Ez igaz történet, nem mese, Péterről szól,
aki hat éve pontosan ma született.
Hogy hogyan kezdődött? Nem is tudom.
De egy biztos nagyon szerettünk volna egy kisfiút. Persze, ezt nem
árulja el magának sem az ember néha, mert a döntések a nemekről más szinteken születnek... Igy
aztán a magunk szintjén csak annyiban egyeztünk meg: legyen Gyermek!
Zsófinak is szüksége volt már
testvérkére, hároméves
huncut lányka volt, aki nehezen osztozott bármin , főként anyán...
Zsófi felforditotta az életünket, tereket kivánt , állatokat,
fákat, igyhát a szivünkkel a fogunk között, albérletbe költöztünk,
és épiteni kezdtünk...
Azon a nyáron , amikor Péter elindult éppen ez a lázas tevékenység
folyt. Épült egy ház..., a kisfiú még sehol nem
volt.
Vagy mégis talán valahol a szemünkben, mert
egyszer buszra
szálltam (jól emlékszem
a jelenetre, mert ekkor már megszületett a vágy, de nem biztam
abban, hogy lehet...) Ekkor egy szálas cigány ember , a
kalapos Gáborok nemes és büszke, életrevaló fajtájából
megállt előttem, a szemembe nézett , tisztán és határozottan, és
köntörfalazás nélkül azt mondta: Gyere velem! Erős fiút csinálok
neked!
Nem mentem vele! Ő pedig mosolygott, és nem
jött utánnam.
De örült bennem valaki, annak a
szinte „pogány” életerőnek, amivel ez igy kimondatott, felsejditve a
lehetőséget, hogy fiam lehet. (Gyakran veszem észre magamon
az örömöt azóta is, ha ezt a forrást
felismerem valakiben:
tiszta életöröm, értelem, szó, tehetség, játék, barátság, szerelem
fakad belőle... Úgy tünt akkor, hogy az az ember
megbotránkoztató ajánlatában nagyon is ember volt, és nem volt ebben semmi
álságos, semmi sovárgás, semmi magának akaró eltorzult hatalom.
Tiszta szabad játék volt.)
És azon a nyáron meg is fogant a fiunk.
Derüs terhesség volt, mintha Péter már ott is az embereket kereste
volna bennem.
Felköltöztünk a Kerekdombra , és hatalmas
hátizsákokkal , meg Zsófival a nyakamban másztuk a dombot
mindennap,
bevásároltunk, hogy főzhessek a munkásainknak. ( Apa húzta a
falakat.) Ezt azt
hiszem csak a Péter erejével lehetett birni.
Aztán egy nap ilyen tavasz tájt azt mondta
az orvosom, hogy hatalmasra nőtt a gyermek, pár napon belül be kell inditania a szülést,
ha nem indul el magától. Péter ott ringatózott bennem még a
negyvenegyedik héten is, és nemigazán akartunk elválni egymástól.
De azt már nem hagyhattam, hogy művi módon kényszeritsék a világra.
Inkább majd én a magam szelid módján: beszéltem vele, énekeltem neki,
aztán úgy döntöttem „megrakom a fészket” is. Hatalmas rendezésbe,
takaritásba kezdtem, s mert tavasz volt, megkapáltam a
hagymaágyást... Remek élmény megtisztitani a gazoktól. Éjjel pedig
beindult a szülés.
Reméltük, hogy még a kocsiban megszületik, s
igy megszabadulunk a kórház nyűgétől, de nem igy történt. Pétert
nem tudtam egyedül megszülni. Amikor az ijedt, fiatal és fáradt szolgálatos orvos
segitségével végre világra hoztam már nem is lélegzett, éleszteni
kellett. Négy és fél kilós óriás volt. Igy is nevezték a kórházban:
az Óriás.
Nagyon hamar felépült , és olyan derüs
legényke lett, hogy csodájára jártunk.
Története folytatódik.
(Most felébredt , és kérdezi: -Anya, odaadod
az ajándékot! De nem
adhatom oda, majd csak apával, ha ő is felébredt. Igy aztán itt
mocorog még egy kicsit mellettem)
Később:)

"De ami az "értelmi súlyt" illeti... Most egy nagyon
személyes dolgot kell mondanom.
Azt állitom:kétszer mentette meg magát, kétszer kezdte újra
az életét. Képes volt erre az új kezdetre. Azzal az erővel tudott
kezdeni, mely a lelkében élt. A nagy misztikusoknál lehet erről
olvasni, vagy Hérákleitosznál, aki azt mondja: "az embernek
Logosza van, önmagát növelő."
A Szó, az ember képessége a szóra, ez az, ami növelhető. Ez
az a képesség, ez az a sajátosság, amitől az én számomra Széchenyi
személyes barát. Merthogy akkor is, amikor Döblingben 1848
szeptemberétől 1854-ig belesüpped a kétségbeesésbe, még ebből a
kilátástalan pokolból is föl tud tápászkodni. Mitől épül föl, mitől
tud újból felállni? Attól, hogy tudja, ismeri a forrást, amitől a
szellem tisztul és megtisztul, és a legnagyobb magasságokba
emelkedik. Megviv a szabadságáért. Diadalmas élet. Úgy kezdődik
1856-ban életének ez az új korszaka, hogy a szeretetről,
szerelemről ir. Aztán lát neki töredékmunkái kiegészitésének, majd
megirja a páratlan jelentőségű Önismeretet , az Intelmeket, és a
többit.
Széchenyi István ismeri az ember teremtő forrását. Nagyon
kevesen ismerik, kevesen tudnak róla. Ez az alapja mindannak, amit
Széchenyi létrehozott, ez az alapja a kereszténységnek is. A
kereszténység az én számomra lényegében azt jelenti, hogy valaki,
aki adottságaiban "szegény" - értem ezalatt: nincsenek kiemelkedő
adottságai,- Széchenyi ilyennek tudta magát -, mégis tovább tudja
teremteni önmagát, rájön, hogyan valósitható ez meg.
Az evangéliumi tékozló fiú története szól erről. Valaki
elveszti képességeit, eredendő, magával hozott tehetségeit, és
miután semmije sem marad semmije nincs - ezt belátni óriási
bátorság, vegyük észre! -, megkeresi a forrást, melynek révén
minden teremthető. Kezd. Ez a forrás mindig "kezdetben van". Akár a
Logosz, melyről János evangélista beszél. Ha valaki ismeri ezt a
forrást, ha megtalálta, minden nehézség és fájdalom ellenére öröm
számára ismét az élet. Ez az a momentum, amitől nekem a
legfontosabb emberek egyike Széchenyi István. És amit mond: a
gondolatiság, a szellemi erő, a képességek fejlesztése. Mindaddig,
amig ezt meg nem tanuljuk, amig nem birtokoljuk, nem vesszük észre,
hogy a teremtéshez a szellemi forrás az elsődleges, addig
-megitélésem szerint- még nem vagyunk igazán teljesértékű emberek.
Addig "értelmi súlyunk" csekély -ahogy Széchenyi mondja. Igaza
van.
Széchenyi tudja, hogy az ember eredendően szellemi lény. Nem
naiv módon gondolkodik a szellemről, nem elméletileg. Arra a
szellemiségre gondol, melynek mindenek előtt jelenléte van, mely
épp most működik, azokban a szavakban, amiket most kimondok. Ha ez
épp most nem működik az emberben, akkor nem vagyunk szellemi
lények. Meghatároz minket ezer más múltbeli tény. Amiről egyébként
tudhatunk, és ha őszinték vagyunk tudunk is. De ő éppen azt mondja:
a szellem jelenléte, jelenlétének tapasztalása lehetséges, sőt
elengedhetetlen. Ezt hivja gondolkodásnak. Ettől tudjuk eldönteni,
mikor képviseljük a legmagasabbrendű igazságot, és mikor süllyedünk
bele a mocsárba. Gondolkodásunkban jelen van mindig a tanú, aki az
egész gondolkodási folyamatot kiséri, látja, tanúskodik
róla.
Van egy csodálatos levélrészlet Széchenyi Bélához irt
levelében a döblingi korszakból:
"Gyakran mondják : Isten segitségével! Én azt hiszem nem
megy Isten kegyelme nélkül? de segitséget előzetesen adott az
embernek a józan ésszel, melyet neki kiosztott. A gépész, a
gazdálkodó, aki Isten segitségére vár, ez utóbbi csupán esőre és
napsütésre, mindegyre a tempo (kellő időben), már eleve elveszett
ember! mert Isten azt mondja: kalkulálj jobban, és ne misztifikáld
saját magadat és másokat, vagy visszaveszem józan
belátóképességedet, és adok helyette neked szénát!"
A másik, ami a "savoir faire"-hez kapcsolódik: " Jóformán
minden, amit kezdeményeztem áll és él még! S vajon miért? A
véletlen vagy a jó szerencse folytán? Nem , nem azért?, hanem
azért, mert mélyen átgondoltam minden körülményt minden lehetséges
akadályt mérlegeltem és számitásba vettem, s igy elháritottam vagy
legyőztem őket, s nem feledkeztem meg semmiről, amire a siker
érdekében szükség volt" .
Az én Széchenyim ilyeneket mond. Segit nekem élni.
(Fenyő Ervin: Nem úgy tekintek Széchenyire, mint szentre,
hanem mint emberre, beszélgetés In: Nagycenki füzetek, Széchenyi
bűvkörében
liget.org/szerzo.php?szerzo_id=13
)
Akkor jelent meg a róka.

- Jó napot! - mondta a róka.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis
herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a
hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. -
Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis
herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. -
Nem vagyok megszelídítve.
- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi
tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy
"megszelídíteni"?
- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. -
Mit keresel?
- Az embereket keresem - mondta a kis
herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk
van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot
is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat
keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek -
mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te
pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú,
mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan
neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint
a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz
egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen
leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. -
Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden
megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis
herceg.
A róka egyszeriben csupa kíváncsiság
lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka.
De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az
életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik
tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik.
Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz,
megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az
összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra
késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika,
előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát?
Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy
búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De
neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen
nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy
szeretném a búzában a szél susogását...
A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis
herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! -
mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de
nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg
kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán,
amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy
bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a
kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek
nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen,
szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis
herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a
róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a
fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz
semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap
egy kicsit közelebb ülhetsz...

Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az
időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel
majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő,
annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és
aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha
csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára
öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos
szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a
kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan
elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint
a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is
megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön
elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök
csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok
csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem
egyáltalán nem lenne vakációm.
Így aztán a kis herceg megszelídítette
a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell
majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis
herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél,
hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis
herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az
egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza
színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg
fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza
elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
A kis herceg elment, hogy újra megnézze
a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a
rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem
szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg
senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. ugyanolyan közönséges
róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá
tettem, és most már egyetlen az egész világon.
A rózsák csak feszengtek, ő pedig
folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet
meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is
azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy
ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit
öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit
szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve
azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni
meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. -
Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az
ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek
láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe
vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél:
az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra
vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe
vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az
igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened.
Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit
megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
- Felelős vagyok a rózsámért -
ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
www.youtube.com/watch
Szeretem a reggeleket. Leginkább kiállni szeretek a kert elé
mint egy fa, és aztán jöhet szél, eső, napsütés, reggeli találkozás
az istenekkel.
Tegnap óta megkezdődött az óvoda és iskola is. Nagyon korán kell
kelnünk, mert messze mennek a gyerekek, fel a város legszélsőbb
dombjára a szép nevű Hajnal negyedbe.
Mesével ébresztem őket, Zsófi az éberebb, Pétert nehezebb az
ébrenlétbe csiklandozni. De a mesére magától kinyilik a szemük.
Most a Gyűrük Urát éljük Zsófival (a filmes változat teljesen más,
szinte átirja a regényt, ezért ez nem mutattuk meg
nekik). Péternek viszont egyértelműen a népmesék segitenek.
Anyának pedig minden.
Tehát az első húsz- harminc perc ezzel telik, szárnyakat
növesztünk aztán fölgyorsulunk, és pillanatok alatt
elkészülünk.
Ma Péter figyelmeztet: Szent György napja van (miket nem tud?!).
Tehát járhatunk ezentúl mezitláb?- kérdezi Zsófi.
Aztán be az autóba ("lovunk dobog a ház előtt"), apával is
ilyenkor lehet összenézni, reggel és este. Hát akkor kisérje ma ez
a pillantás!
És már el is robogtak. Vége a reggeli Táncnak. Ha belefértünk az
időbe, és mindenki derűsen ment el, akkor jól sikerült.
Ma jól sikerült.
Józsi cigánykávét főz a konyhában. Zoltánka ébredezik, a kutyák
ugatnak.
Jó reggelt világ, s minden kedves és kedvetlen ember!
Unatkozott, és anya is a barátaival volt elfoglalva. Péter
szomszédolt, Zoltánka aludt. Zsófi meg lógatta a lábát a hintán és
tele lett keserű gondolatokkal. Hiába sütött hétágra a nap!
De észrevettük, és mivel mi is ebben leljük
örömünket, kértük, hogy irjon mesét. Nagy volt a kihivás,
mert elküldhető egy meseiró pályázatra, aztán lesz , ami lesz
(ahogyan cigány barátunk, Józsi mondaná.)
Egészen izgalmas mesét irni, mondta a végén, és én tudom, hogy
most először tudatosan őt is elvarázsolta az alkotás öröme.
Ez született:
A csodakút
Egyes helyeken megtörtént, egyes helyeken
pedig nem. Ez mind úgy történt,hogy egy dúsgazdag országban királyt
kellett választani. Merthogy az azelőtti király meghalt és egyetlen
lányát elrabolta egy gonosz boszorkány. A király udvarmestere, aki
igazából a boszorkány férje volt, kihirdette, hogy aki megmenti a
királylányt , az feleségül kapja, és megkapja a királyságot is. Az
udvarmester pedig egyenesen rohant a fiához,hogy kérje a saját
anyjától a királylányt.
Igen ám, de az udvarban volt egy
igen okos juhász
legény. Aki ismerte a csodakúthoz vezető utat. Amig ő a csodakút
felé igyekezett,az udvarmester fia már ott volt a palotában a
királykisasszonnyal.
A juhász legény épp az esküvőre ért haza a csodakút
vizével. Épp hogy meghivást kapott az esküvőre.
Egy pillanatban, mikor senki sem
figyelt oda, ezt mondta a királykisasszonynak odaadva a korsót,
amit eddig a mellénye alá rejtett:
-Kedves királykisasszony, kivánd a
csodakút vizétől, hogy derüljön ki az igazság!
És a királykisasszony azt is
kivánta.
És ekkor egy hatalmas felhőben
kirajzolódott az igazság.
Az udvarmestert, a banyát meg a
fiúkat börtönbe zárták. És a jók mindig segitették egymást, ahogy
eddig is.
Hellingeren úgy szoktunk fogalmazni: olyan vagyok mint te,
és egy kicsit más is.
"A harmadik fiú: Aljosa
Gyermek-és ifjúkorában inkább visszahúzódó és szűkszavú
volt, de nem bizalmatlanságból, nem félénkségből, vagy emberkerülő
mogorvaságból, sőt ellenkezőleg: egészen más, valamiféle belső,
egészen személyes, másokra egyáltalán nem tartozó töprengés miatt,
amely azonban az ő számára annyira fontos volt, hogy aközben szinte
megfeledkezett másokról. De szerette az embereket. Láthatólag egész
életében fenntartás nélkül bizott az emberekben, de azért soha
senki nem tartotta sem együgyű sem gyermeteg embernek. Volt benne
valami, ami azt jelezte, azt sugallta (szintén egész életén át),
hogy ő nem akar az emberek birája lenni, nem akarja vállalni az
itélkezést, és nem is itél el senkit semmiért. Sőt úgy látszott,
hogy a legkisebb gáncsoskodás nélkül, -bár sokszor igen keserűen és
szomorúan- mindent megengedhetőnek tart. E tekintetben már odáig
jutott, hogy még a legzsengébb ifjúsága idején se tudta senki
meghökkenteni vagy megijeszteni.(...) F.M.Dosztojevszkij:A
Karamazov testvérek )
Azt olvasom most: "ma minden gyermeket meg kell menteni" (Hennig
Kohler)
Az Eljöhetnél hozzám az egyik olyan kolozsvári előadás,
ami miatt beleszerettem a bábozás művészetébe. Kovács Ildikó
rendezte. Arról szól, hogy van egy hely, ahol igy köszönnek
egymásnak az emberek: Eljöhetnél hozzám!
Innen viszi el az árviz a legénykét, akiről a dal szól, és ide
kell visszatalálni.
És a dal pontosan (ill. ahogy én ismerem):
A világ ugye nagy ,ugye kerek
s mikor árad a szürke folyó,
tekenő fenekén ül a gyerek,
s tova úszik a furcsa hajó.
Hol a hely, hol a völgy, ami enyém?
Hol a házam, az én apukám?
Hol az út, hol egy ekkora legény
nekivághat az orra után?
Refr.:
Gyere hát, gyere most,
gyere velem.
Ez a hely, ez a táj ismerős.
Velem nem fenyeget veszedelem,
ha a szived, a lelked erős.
Ma nagyon friss a reggel. Zoltanka is felhotlenul ebred, o
az elso a gyerekek kozul. En mar olvasok , mikor mocorogni
kezd.
"Rossz gyermekek pedig nincsenek" (Hennig Kohler)
Mindig racsodalkozom, mekkora emberke, egyszerre aprocska es
nagy a szememben. Feloltozunk, es megyunk is ki csodat latni.
Kiviragzott meg nehany fa, ragyog az aranyeso, ezer auto vagtat el
mellettunk, mert a nemzetkozi fout menten is halad ez a faluszalag,
mogotte a folyo... De meg friss a szel. Nagyot setalunk, a Kraszna
meg megkozelithetetlen, rengeteg eso esett
Nezem az aprocska hazakat, itt nottem fel. Minden olyan kicsi
lett. Mar nem bant, felnottem (a pokol is, a tulidealizalas
is mind/mind gorcsos kotesben tartja az embert, pedig mindez a tied
is , es ertek kotesek nelkul is, es csak annyi Amennyi) .
Olyan tiszta ez a reggel. Osszenevetunk egy nenivel, csodalkozom
a kozos hullamhosszon.
"Derek asszony ki lehet..."-ez a bibliai bekezdes jar a
fejemben, aminek most sem a helyet sem a folytatasat nem tudom., de
ez a neni derek asszony, latszik a derujen.
Ma elutazunk mi : a három aprócska és én, át a Meszesen a
nagymamához:) .
%20kicsi.jpg)
"Van , mi arany bár nem fénylik,
van, ki vándor, s hazaér ..."
(J.R.R. Tolkien -szigorúan az irott
változat)
Otthon érzem magam Pressing Lajos mesékről szóló
könyvében, ahogy Boldizsár Ildikót is nagyon jó volt
olvasni. Úgy látszik mégiscsak mesével kell foglalkoznom most,
amikor újabb kezdetek nyilnak ősztől számomra.
(Kicsit sajnálom, hogy egykor lemondtam arról, hogy tanithassam
egyetemen a mesék titkait, noha a vezető tanárom fölvetette ezt a
lehetőséget az egyetem befejezése után. Attól tartottam, hogy
az akadémikus megközelités és a megfelelési vágy megöli
bennem a mesét. Igy maradtam laikus játékos bábjátékos.)
Zoltánka lázas, tegnap erős szél fújt a Kerek Dombon,
kertészkedtünk, megfázhatott, vagy a sok gyerek hozott
valamit. (Ami nem baj, csak váratlanul ér). Zsófi osztálya ostort
font és ijjal tanult lőni a szomszédban a barátainknál. A baba
nagyon örült a jelenlétüknek.
Ma éjjel ébren alszik. Két saját "szava" van már a valóságra,
ami ezer dolgot jelent. Négyórakkor ezzel költ:
- Brrrrr!, derüs, tiszta a hangja,
teljesen éber, ég a láztól. Ez pedig azt jelenti, hogy ébren
van, nagyszerű, örvend, hogy ébren van, kezdődhet a nap, ki
kell mennünk, vár az udvar, vár az autó, az utca, ideje felkelni,
játszanunk kell.
Aztán, mikor nem reagálok úgy érzi ki kell egésziteni mindezt
egy tiszta morgással, ami azt jelenti
lent a nappaliban vár a kiskutya, felébredt, el kell vinnünk
sétálni..., ezer játék vár....
-Nem kelhetünk fel, éjszaka van, alvás van, mondom, és ezt már
érti, nem örül neki, teljesen éber. Aztán tizedjére is
megszoptatom, jól betakarom, közben Kis Pál egy szövege jár a
fejemben: "ne aludj túl mohón...".
(Keresem az okát, miért betegedhetett meg.
)
Reggel alszik még, mikor a nagyocskák elmennek.
"A megismerés üdvözítő módja nem a megfogalmazás, hanem a
te-
remtés."
Szilágyi Domokos
(www.unitarius.hu/szgy-bartok-amerikaban.htm)
"Nem elmenni a forrástól............"
(Hamvas Béla: Fák)
(hamvasbela.org/szavak/fak.html
Talán gyerekes, de mivel figyelem a növények, állatok, helyek
titkait, vonzanak a Sámán bölcsesség kártya
hozzárendelt tartalmai.
Ahogyan József Attila fogalmaz (mert ő él a legintezivebben
bennem):
"az én kedvesem a füvek szive"
- és ez olyan mélyre rejtett lényeget sejtet, amit mindenben és
mindenkiben ott él.

Nőies - Dél - Hold -
Víz
Kálmosgyökér vagyok. Én vagyok a tiszta hang, mely kimondja
az igazságot. Én vagyok a tiszta látás, mely meglátja a valóságot.
Használd hatalmamat, hogy letisztuljon a helyzet, hogy meglásd az
igazságot. Csillapítom a szomjúságot, és enyhítem az éhséget.
Segítséget kínálok a megerősödéshez és a belső gyógyuláshoz. A
bőség az igazságban lakik; használj fel, hogy meglásd ezt az
igazságot. Áss le a dolgok gyökeréig, mely segít majd megérteni a
dolog alapjait. Én vagyok az egyik legerősebb és hasznosabb növény.
Vigyázva használj fel! Becsülj meg, és megláttatom veled az
ismeretlent.
Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szivében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.
József Attila

Ma

Másfél éve (szeretem ezt a képet - Sütő Zsolt
fotója)

Zsófi

(Sütő Zsolt fotója - Péter is fényképez)

Zoltán vándor
– Ön szerint mi a mese?
– Van egy tudományos és egy spirituális meghatározásom: az első
szerint az egyetemes szellemi tanítások áthagyományozásának egyik
eszköze, a másik szerint olyan lélekkísérő bölcseleti anyag, amely
keretül szolgál ahhoz, hogy az ember valamiféle kozmikus rend
szerint élhesse az életét.

(Sütő Zsolt fényképe)
Megnyilt ez a majdnem hatéves kisgyerek. És mindjárt iskolába
megy, mindennap készül rá.
Nagyon készséges lett, és kedves velem!
Ijjász mestere tehetségesnek látja, és már lovat képzel alá.
Tehát, ha lehetőségünk lesz rá lovagolnia kell, nemcsak mert "lovat
is ültettek alá", és ő is nagyon szeretné, hanem mert valóban illik
is hozzá.
De focizni is nagyon szeretne. Barátai az ikrek fociznak, és
meghivták őt is egy edzésre.
Az edző szemmel láthatólag szereti a gyerekeket. Kedves, és
biztatja, merjen belerugni a labdába.Peti olyan a pályán mint egy
művész, aki az egészet akarja megérteni, érzékenyen és szeliden
figyel, még nem tudja mit lehet, és mit nem. Szvettere hosszú újja
teljesen elfedi a kezeit. Áll, figyel, aztán nekilódul és fut a
többiek után. És nem sikerül labdába rúgnia, nagyon ügyesek és
tapasztaltak a többiek. De ő akkor is fut, és nem az a fajta, aki
feladja, bár nem érti az utasitásokat, mert nem magyar az edző.
Már látom milyen szabályokat kell elmagyaráznom neki. (Közben
Zoltán babával is focizunk a pálya szélén.)
A végén az edző összetereli a gyerekekekt, átkarolják egymást,
mint egy igazi csapatban, és egyenként mindenki kapura lőhet.
Petikének külön elpantomimezi, hogyan és mekkorát kell a labdába
rugnia, és ez mostmár sikerül.
-Élvezted az edzést?-kérdezem.
-Nem élveztem, hanem JÓ volt.- tisztázza az árnyalatokat a
maga határozott módján.
Ma újra elmegyünk.
Tavasz van! Ezt már a baba is érzi.
Reggel kirobbanunk az utcára és ezer dolgot mutogat (beszélni
még nem tud), van hogy egyszerre kétfelé is nézne ha lehetne, és
gyors egymásutánban mutatja a madarat, a kutyát és az autót, aztán
örömében nekiszalad a lejtőnek, megtorpan, és újabb ezer dolgot
megmutat. És táncol!
A szomszéd néni is jobb kedvvel mesélget a betegségeiről. Huncut
energiákat küldök neki gondolatban, ne tudja , mitől jó a kedve
annyi baja között.
Ezer dolognak örvendek én is, nincs idő most poklokra.
Különösen a reggeleket szeretem!
Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze
nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu
minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu
Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű.
Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél
világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen
történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak
nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki
elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A
hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain
hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér
hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér
réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér
katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét
pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a
semmi.
Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán,
hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy
ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta
rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat,
hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér
vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:
– Na, milyen?
Milyen lett volna?! Hófehér!
Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes
napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.
Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok,
mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló
fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz
lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a
smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap
fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér
székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak,
panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér
pruszlikjára.
– Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? – kérdezte Zsiga
föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de
a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek,
amennyit most.
– Azért sírok – hüppögte Bazsarózsa Mária –, mert olyan egyforma
minden ruhám.
Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról
van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát
minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.
– Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott,
bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott,
passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott,
koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák…
– De nem és nem – toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás
fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. – Nem úgy gondolom!
– Hát hogy gondolod, kedveském?
– Nem tudom – sírta Bazsarózsa Mária –, de másmilyen ruhákat
akarok.
Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén
érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről,
hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De
lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga
föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami
égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen
ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy
szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak
sírt és toporzékolt – pedig állíthatom, hogy különben nem szokása.
Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen
beadta a derekát.
– Na, várj csak – mondta, és odament a műterme sarkában
álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak
hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét,
mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött,
mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a
kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját – és láss csodát!
–, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék
vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a
gyönyörűségtől.
Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.
Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra,
végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy
tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros,
piros.
A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy
gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros,
lobogó piros csodát.
És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre
többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából
kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és
pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat,
a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt,
s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a
piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros
kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni
támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a
vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat,
vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros
vászonra.
Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég
elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak,
vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt
mondják, nem akarnak pirosak lenni.
Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.
– Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!
– Te vagy a föstő, neked kell tudni – mondják a vizek, az őzek,
a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok,
harangvirágok. És azt mondja az ég is.
– Ej – morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli
piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de
piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat
odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal
kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.
Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ.
Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga
föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések,
mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva,
sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs
megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára,
pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a
tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei,
mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre
is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot,
viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére
ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is
befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt
festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat
lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos
lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz – így
örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.
S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik
ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik
gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki
zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott,
arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel
áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban
sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja,
miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt
kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ
ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.
(Zsiga föstő fest)
(Ezt a bábelőadást élőben is láttam, nagyon szerettem a
szineit:)
mese.tv/page/zsigafosto_2)
A kolozsvári bábszinház aranycsapatához tartozott, nem ismertem,
és pusztán hirből szerettem őt, Ildikó néni történeteiből.
Most, hogy új darabra készülök, jó lesz őt itt látni.
Ime női szerepben a Karnyóné cimű előadásból Péter
János:

És még egy arc:

Péter János és Balló Zoltán

(Mindannyian az ő köpenye alól nőttünk ki, mondta Rumi
László az Árnyak szinháza rendezője.
A halála évfordulóján ez a bábu játszotta Ildikó nénit.)

Ezek az irások itt a bloggon különböző embereknek szólnak,
mindig valakinek., egy-egy barátomnak. De ezek a barátok lehetnek
férfiak és nők is, mert a főszereplő valójában maga a barátság, ami
igy vagy úgy nyilatkozik meg. Ezért aztán igen gyanussá válhatok,
egy ismeretlen számára, ha a nemekről és az én küzdelmeimről képet
akar alkotni.
Nagyon sokáig pl. egy nyolcvan éves
barátom hatása alatt voltam. Ez egy idős
rendezőnő volt, én pedig rajongtam érte és sokat tanultam tőle. A
rajongás egyfajta azonosulást és elvarázsoltságot is jelent. Igy
élem meg. Igy tudok a legintezivebben jelen lenni. Nagyon szerettem
ezt az embert. Olyan szinten, hogy még az a mozdulat is
elvarázsolt, ahogyan a sálját a nyaka köré tekerte, akkora
természetességet és szépséget véltem felfedezni benne.
Ha valaki ebből ferde hajlamokra kiván következtetni, hát érezze
megverve magát !!! Az semmit sem tud az emberi kapcsolatok
lényegéről, a barátságról, az egymásra hangoltságról...
Idős barátomnak éppen olyan szüksége volt rám, mint nekem rá. És
éppen úgy el tudott engedni, mint én őt, mert nem egymás
kizsákmányolásáról szólt a kapcsolatunk, hanem a megismerés
csodájáról, ahol nekem is volt mit nyújtanom számára...
Persze alkotó kapcsolatban voltunk: ő rendezett, én játszottam.
Mégis mivel nem tudok bárkivel együttjátszani, ez a kapcsolat
emberi szinteken jelentett sokat.
Meghalt, és mostmár tudom, hogy vannak emberek, akiknek a nyomát
egy egész életen keresztül őrizzük, és ehhez nem kell különösebb
erőfeszités. Ez van.
(Persze minden ember nyomát őrizzük valamiképpen, és jó ha résen
vagyunk magunkkal szemben is: a szelid akarat visszaforditott
gesztus -nem a honfoglalóé, hanem az áramlásé -, megy amerre menni
hagyják, és megáll a zárt kapuk előtt, és tovább megy amerre a
szeme LÁT, de arra aztán valóban megy).
Nem szeretnék olyan titkokat megtudni, amelyek nem nyilnak meg
nekem.
Tisztelem az ezeregyedik kapu őrét.
Nem akarok erőszakkal megfejteni olyan dolgokat, amiket más
őrizni szeretne...
Nem vagyok nyomozó tipus. De ami önként , a saját
szabadságából meg tud nyilatkozni nekem , azt minden
érzékemmel megvizsgálom és összerakom. Ezért is fordulnak hozzám
időnként emberek. Magamon tapasztalok, a saját intenziv
megéléseimen keresztül, de vannak cölöpök, amiket követek. és hát
tanulásra vagyok hangolva. Ennyi.
Nem szeretem felhasználni a másik embert, tehát azért, hogy
hasznom legyen belőle, akarata ellenére nem fogok megfejteni egy
embert. Ezek az én korlátaim.
Valahol azt olvastam a vizöntő emberről, és ebben magamra
ismerek (bár nagyon kevés leirásban ismerek magamra), hogy a
barátság számára fontosabb minden más jellegű kapcsolatnál, és
ennek érdekében bármilyen kapcsolatot át tud irni........... És
ennél is fontosabb egyfajta szabadságérzet.
Másrészt meg folyamatosan fölölülirja a meglévő elveket,
szabályokat, újat alkot -igy saját korlátai lesznek:), és azokat is
folyamatosan felülirja...
Ha valaki azt hiszi,hogy meg kell felelnie, mert ilyen
elvárásom vagy hangoltságom van, hogy rokonszenvesnek kellene
tünnie a szememben ahelyett, hogy egyszerüen vállalná, ami benne
van, megsért. De ez a sértettség még pusztán az ego játéka.
Igazából a zártság tölt el fájdalommal. Ezért magam számára
is leszögezem: minden tiszteletem a kapuk őrének!
Ha eddig jutottam, az beszél valamiről! És ezt köszönöm.
A titkok maguktól táruló virágok, nem nyilnak mig egy belső nap
fénye elő nem hivja őket.

46.
Vörösfenyő
Nőies -
Észak - Mars - Föld
Vörösfenyő vagyok. Én
vagyok az erdők fenséges Nagyanya Szelleme. Gyökereimen keresztül
megérted végre, hogy a felszínes barátságok mély kapcsolatokká
válhatnak. Én vagyok a vég nélküliség. Én vagyok a tartós igazság,
mely a végső bölcsességen és tudáson keresztül céloz meg téged,
melyeket keresel. Kiterjesztem univerzális tapasztalaton nyugvó
tudatosságod. Vedd tekintetbe a kiválóságot, melyet magadra veszel
azzal, hogy korlátozod fejlődésedet. Öregszem. Neked is öregedned
kell, felnőnöd és szembesülnöd azzal, ami az utadon van.

(Tove Jansson)
Ma nyolc gyermekem van , és egy egyhónapos....
kutyám.

Férfias/Nőies - Ötödik Csakra - Kék - Minden
elem
Én vagyok a Türkiz.
Mindent magamba fogadok. Azért kerültem ide, hogy ráhagyjam erőimet
földi gyermekeimre örökös növekedésük érdekében. A belső béke
általam születik, ahogy a tudatosság és az összpontosítás is.
Áldozz időt arra, hogy feltöltsd magad, és szóban is kifejezd
gondolataid. Lépj kapcsolatba az Anyatermészettel, maradj a földön
és fejezd ki művészi hajlamaidat. Légy csendes, figyelj, s rájössz,
hogyan szabadulhatsz meg a mindennapi feszültségektől és lazíthatod
el az érzelmi feszültségeket. Én vagyok minden.